Amennyire imádtam gyerekként a farsangot, annyira nem vagyok vele jóban, amióta saját gyerekeim vannak. A jelmezgyártást még szeretem is -bár időnként az alvásra fordítható időmet jelentősen visszaveti-, de az aggódást, hogy ki betegszik le épp a nagy napra a baciktól nyüzsgő februárban, azt nagyon nehezen viselem.
Most is kidolgoztam a mentő terveket: ha az ovis elúszik, megyünk mindannyian a sulisra, ha az sem jön össze, a mamáék szülinapján egyúttal farsangolunk is, ha az sem sikerül.... Végül elég volt egy mentőöv, az ovis buliról lecsúsztunk, de az iskolaira teljes létszámban eljutottunk.
Külön megemlítendő: ez volt Mátéka első igazi farsangja! Tavaly csak otthon öltözött be autónak.
Itt a teljes csapat az öltözőben.
Fannika mindenképp olyan jelmezt szeretett volna, amiben ő is segíthet, így találta ki a szivárványt. A csíkokat ő festette!
Poci minden évben gondolkodás nélkül, határozottan jelenti ki, mi akar lenni, és sosem valami olyasmi, amihez bármi köze lenne. Tehát nem néz kalózos mesét, nem olvas kalózos könyvet, de az átváltozás most kalózzá esett neki jól.
Mivel életében nem esett szó ninjákról, fogalmam sem volt, honnan találta ki Máté, hogy az akar lenni. Addig értettem a dolgot, hogy fekete, tehát "komoly", mert ez nála a mindenek felett legpozitívabb férfias jelző.
Aztán mikor az ovis farsang után beszélgettem a gyerekekkel, leesett a tantusz: a csoportban akut ninjitisz dúl, a nagyfiúk legalább fele szintén ninjának öltözött. A kis vakarcs, idomult a nagyokhoz. :)
Még egy kis kalóz.
Amikor már nagyon unták a nagyszínpadon a műsort, harcoltak kicsit az aulában.
A napocska pedig lendületlenül sütött.
Sajna folytatták az én gyermekkori hagyományomat és a tombolán nem sikerült nyerniük a nagy rákészülés ellenére sem, de egy kis osztálytorta azért lecsusszant mindhármójuk torkán, és összességében nagyon élvezték a farsangozást.
Bónuszként pedig íme az év -remélhetőleg utolsó- hóembere.
